Kedves Olvasónk!
Pécs metropolisz. Talán az egyik legkisebb a világon. A Király utcára kiülni nem kisebb civilizációs tett, mint New York vagy Kolozsvár valamely terére, nem több és nem is kevesebb lehetőséget rejt a világról való gondolkozás új megközelítésére, mintha a Saint Germain des Prés mögött, Ady hajdani asztala helyén Párizsban, vagy Berlinben a Kathe Kollwitz Platzon, Srí Lankán az Indiai-óceán szegélyén, vagy Buenos Airesben a Cafe Tortoniban huppannánk hátra a terasz karszékében, mielőtt kávét rendelünk.
Pécs otthon. Nem otthonos. Otthonos az idegen világ, amiben a hazaérzet morzsáira bukkanunk. Ez tisztán: otthon. Haza hazafias értelemben és otthon világpolgári szemmel is. Szellemmel, kultúrával, művészettel belakott, földrajzi koordinátáktól független világ, ahová jó megérkezni. S ahol jó maradni is.
Mi a titka mindennek? Mi Pécs ki nem fecsegett igazsága? E kérdéseket megfelelni mentünk hónapokra fotós barátommal Darabos Györggyel Pécsre. Ezért költöztünk a városba hetekre, hónapra ténylegesen is, de pécsiekkel beszélgetve, gondolataikon és látásmódjukon át a város szellemiségébe. Kicsit pécsi lettem. Ha csak időlegesen is. Kicsit pécsi szerettem volna lenni mindig.
Pécs nekem fél évszázados belső játszmám. Jártam itt heteket, esős-borús nyáron, almaszedő táborban a hetvenes évek végén. A város halott volt, mint egy parti kövekre vonszolt és évekre otthagyott ladik. Szürke és üres. Akárcsak mi, a Brezsnyev-kor kamaszai.
Útkeresésünk „egyenhosszú” és „egyencsatakos” hajloboncait rázva énekeltünk Eddát az emeletes ágy alsó matracán, meg lázadásból P Mobilt. Pedig hát. Szép utcáin zajongva kódorogtunk, hátha megérkezünk valahová. Akkor csak a Rózsakert volt. Ma nincs már. Minden este oda érkeztünk meg. Akkor úgy éreztük, Budapest és Pécs között civilizációs szakadék tátong. Ugyanaz, ami a hetvenes évek és a ma Budapestje közt. Pécs a bányák városa volt, agg szépségére olcsó fekete púdert hordott föl a zord történelem. Belvárosának lakói szegény emberek voltak, akiknek mindegy volt, hogy XVIII. századi patríciusházban élnek-e épp, vagy egy környező faluban. Akárcsak nekünk, az akkor még nagyon messzi főváros gyermekeinek.